Nemrég valaki mutatott nekem egy videót, amiben egy tanár, iskolai tanár vállalhatatlan hangon beszél egy vagy több diákkal. Ez már a zoom-os, koronás, online oktatás korszakából van. Az esetet elszenvedő diák preferenciája az volt, ha ebből nem lesz ügy, hanem csak szépen elfelejtődik. A romániai iskolai oktatásban kétségkívül sok probléma van, amely generációs politikai mulasztások és célirányos szétbombázások eredménye. De talán ez nem is a legnagyobb probléma. Egy ideje már furdalja valami az oldalam hogy megfogalmazzam ezt az üzenetet egy általánosabb jelenséggel kapcsolatosan. Beszéljünk a tanár-diák visszaélésekről!

 

Bár én igaz csak a felsőoktatásban mozgok, számos barátom, ismerősöm van az iskolai katedra mindkét oldalán. A gyerekekkel való visszaélés – akár verbális, durva bánásmód, olykori katedra előtti vagy mögüli, kurvaanyázás semmilyen körülmények közötti nem megengedett, egyik oldalról sem. De a két oldal között van egy nagy különbség.. A gyerekeket ért bántalmazásokat és sértéseket a tipikus erdélyi iskolában és családban általában elfojtani szoktuk. Sőt, kemény fiúk, lányok vagyunk, tűrjük. A gyerekek el sem merik mondani otthon, de talán napokat sírnak magukban azért mert egy felhevült tanár bunkónak vagy esetenként valami sokkal rosszabbak nevezi őt, talán a teljes osztálya, barátai szeme láttára. Ez hosszú távon nem fenntartható és talán tudunk mi erdélyi magyarok egy ennél élhetőbb, biztonságosabb társadalmat is létrehozni.

Ezáltal fel szeretném hívni minden iskolás figyelmét arra, hogy létrehoztam egy biztonságos email címet (diaksztori@protonmail.com) ahová elküldhetitek a történetetek, hogyha úgy érzitek visszaélést szenvedtetek az iskolában. Minden üzenet anonim és a protonmail titkosított szervereire érkezik. Arra kérlek két bekezdésben írd le azt hogy mi történt, és miért érzed igazságtalannak. Ha van bizonyítékod, csatold (bár tudom, hogy nem szabad osztályteremben felvételt készíteni – a saját otthonodban azt csinálsz, amit akarsz) . Ha gondolod említs helységet, tantárgyat, életkort, vagy bármit amit fontosnak tartasz. A nevedet kérlek ne említsd, a nemedet, ha szükséges igen. Mivel néhányan mondtátok, hogy az email cím visszatartó lehet, ezért egy egysoros kérdőívet is létrehoztam, mint alternatívát. Ez is teljesen anonim és védett – diaksztori.csaladen.es.

Amikor elegendő vallomás gyűlt össze, a kolozsvári Érted szervezettel és itt a Székelydata-n közösen megpróbáljuk összefoglalni és kielemezni azokat, természetesen végig szem előtt tartva a személyek kilétének titkosságát, szükség szerint megváltoztatva a részleteket a felismerhetetlenségig.

De természetesen ennek az éremnek két oldala van. Ezért ugyanakkor a tanárnőkhöz, tanárokhoz, tanítókhoz is szólok. Mi okozza a legnagyobb kihívást a mai gyerekek oktatásában, hogyan kerülik Önök azt el, hogy kijöjjenek a sodrukból? A katedra másik oldalán állva abszolút belátom, hogy a rend, csend megtartása, vagy a diák egyszerű tanítása egy gyakran lehetetlennek látszó feladat, és valójában nem áll sok fegyelmezési eszköz a tanár rendelkezésére. Sokszor a diáknak esze ágában sincs a tudást fogadni és mérhetetlenül szemtelen, és olykor visszaél (akár fizikailag is) a nyújtott jóindulattal szemben. Ellenben – valamilyen szinten a jelenlegi amerikai rendőrellenes tűntetésekkel párhuzamot vonva – a tanár úgy kellene oktasson és fegyelmezzen, hogy közben mindvégig, minden téren ember és példakép marad. Megbocsáthatatlan a gyerekekkel való verbális visszaélés, netán káromkodás, lebutázás. Természetesen hatalmas elnézést kérnék attól a Pareto-i 80%-tól, akinek ez nem inge. De ott van a maradék 20% – és ebben a helyzetben a maximum tolerálható küszöb nulla!

Külföldi és otthoni oktatóként gyakran szegezik nekem a kérdést, hogy mi a legnagyobb különbség a külföldi és otthoni (esetemben egyetemi) diákok között. Elsöprő magabiztosággal a válaszom erre mindig az, hogy az otthoni diákok, tanulók nem kérdeznek. Messze nem kérdeznek annyit, mint a nyugat-európai, vagy nem is beszélve amerikai társaik. Már pedig a tudás alapja a kérdezés, kíváncsiság. És sajnos a diákjaink, tanulóink sokszor azért nem kérdeznek, mert félnek a megaláztatástól, hogy majd kinevetik őket a társaik, vagy esetleg lebunkózza őket a tanár. A célom ennek az atmoszférának a megváltoztatása. Valahol el kell kezdeni.. De bízom benne, hogy ha sikerült – persze mondjuk egy generáción keresztül – akkor elképesztően versenyképesebbek leszünk a globális munkapiacon, de ami talán még ennél is fontosabb, hogy egy szerethetőbb környezetként fognak a kisdiákjaink az iskolapadra nézni – ez pedig már majdnem egy szupererő.


Röviden mutatom mit kell elképzelni (persze a kontextusokat a felismerhetetlenségig kicseréltem) az eddig érkezett, esetenként nagyon megrázó történetek alapján. Gyakran húszas éveik végét taposó emberek írnak, akik a mai napig nem felejtették el mi történt velük a suliban. Tehát ezek a sebek évekig nem gyógyulnak be.

🤐 Én már befejeztem az iskolát 4 éve, de az általad felvázolt helyzet nekem így is maradandó problémát okozott, ezért megosztanám. Egy latin tanárról van szó. Ha valaki nemtudott valamit háziban, órán, felmérőn, feleléskor, azért leszídott a tanár, például szerencsétlennek nevezett vagy kérdezte miért gondolkozok annyit és mindezt megalázó hangnemben. Az volt éreztetve velünk, ha ezt nem tudjuk, nem vagyunk jók semmire.

🤐Egy másik válaszdónk az osztály előtti megalázásról ír egy lány nadrághosszát illetően. Azzal fejezi be: szerencsére elég magabiztos és egészséges önértékeléssel rendelkező diák volt, így nem érintette meg annyira, viszont megmaradt sajnos, és 28 évesen is emlékszik rá.

🤐Egyik válaszadónk azzal kezdi az üzenetét hogy “Legszívesebben elfelejtenék minden hasonló emléket, de sajnos az agyban nincs egy “Feledés”-sel felcédulázott emlék törlő gomb, marad az elfojtás. Hihetetlenül hangzik, de félek elmesélni a történeteimet, még akkor is ha tudom anonim zajlik. Bátorság, mondogatom magamnak, vágjunk bele.”

Egy másik történet:
🤐Már rég végeztem és ezért is gondolom, hogy ezt nyugodtan elmondhatom, másrészt meg akarom menteni a következő generációt is ettől az embertől! Számtalan, számtalan történet van, ő az az ember akitől az egesz iskola fél, úgy a diákok, mint a tanárok, de ez ellen senki se tesz semmit inkább lenyeli! Valaki nem tudott egy egyenletet az órán feladatmegoldásnál. A tanár elkezdett vele ordibalni, hogy a ha nem bírja a szintet inkább szakiskolába kellett volna menni, itt bunkókra nincs szükség. A kisdiák egyből elkezdett sírni! Az egész osztály előtt közölte vele, hogy életképtelen és sosem lesz érettségije, ahogyan persze szinte senkinek nem lesz abból az osztályból. Majd szólt, hogy takarodjon ki, hogy ne lássa, ahogy sír. Én el mondtam az osztály főnöknek aki sajnos csak annyit mondott, hogy nem lehet semmit tenni úgysem, inkabb ne vegyük figyelembe!

🤐 A napokban hallgattam végig egy megrázó történetet, ami diáklány és férfi tanár viszonyáról szól. Mivel az érintett lány édesanyja tudott a dologról (a szexuális aktusról ugyan nem), ezért tisztemnek sem érzem ebben a konkrét történetben fellépni, de szótlanul sem tudok ülni ezeket tudva, mert ez bárki gyerekével előfordulhat a jövőben, amit meg kell akadályozni.

🤐 Már a Zoom-os korszakból: a tanár belépett egy diák személyi számítógépére és a saját fájljait kezdte böngészni.

🎓 A másik oldalról alig vannak válaszok – ezért meghívok minden tanárnőt és tanárt, hogy az ó oldalukat is mondják el: Például: Egy befolyásosabb család gyereke nem jutott be abba az osztályba ahova szeretett volna, hanem csak egy sokkal gyengébbe. A lány szülei addig járták az iskolát és a tanfelügyelőséget, ameddig át nem hozták az osztályunkba.

Természetesen sok kritika éri a azt szigorúbb, régivágásúbb oktatási módszert, amit a mai diákok nemes egyszerűséggel kommunista gondolkodásmódnak, az idősebbek esetleg fegyelemnek hívnak. Személyes üzenetben olyant is kapok, hogy fel kéne nőne a mai gyerekeknek, nem kellene mindenki egy hópehely érzelmi szintjén legyen. Ezt a megjegyzést nem utasítom vissza, de nem tudok mellé állni, meg persze nem is tisztem. Mindenki maga választja az oktatási módszerét. Meg persze ez nagyon összetett, majdnem kulturális téma és talán megér egy önálló boncolgatóvideót. A kérdés az, hogy mi működik hosszú távon?

Itt viszont határozottan állítom, hogy haladnunk kell a korral. Az online oktatás mostani példájával élve, a járvány beköszöntekor a legtöbb brit egyetem azonnal kötelezte minden oktatóját, hogy írja újra a vizsgákat, a megváltozott körülményeknek megfelelően. Senki nem kérdezte van-e időd, van egy mennyi plusz munka, vagy hogy van-e kedved. Ezzel szemben hallok olyanról, hogy online vizsgázás során semmi nem változott, mindenki bekapcsolt kamerára, bekapcsolt mikrofonra volt kényszerítve, csak mert a tanár nem szerette volna/nem volt ideje/kedve újratervezni a felmérési módszertant. Ezzel újra nem jellemezni szeretném az egyik módszert vagy másikat, csak bemutatni, hogy azzal takarózni, hogy nincs alternatíva, nehéz helyzetben vagyunk nem mindig értelmezhető 2020 kontextusában..

Végül pedig meg szeretnék említeni egy nagyon fontos szempontot. Rengeteg támogató kommentet és üzenetet kaptam nagyon kemény, nagyon szigorú tanárokról, ellenben akik mindvégig tisztelték a gyerekeket. Érdekes módon, rájuk sok év távlatából is mindenki jószívvel gondol vissza. Azt hiszem itt a kölcsönös tisztelet a titok. A diákok nem szeretik az alárendeltetettségi érzést, és persze joggal. Ha ismeritek Magyarországon a BME-n van egy egyetemi fizikatanár, Orosz László. Olykor nagyon durván kiborul órán, trágárkodik. A diákok reszketnek az órán, de mégis csak ritkán mondják, hogy rosszul tanít. Ha megfigyeljük a lényeges különbség az hogy ő kollektíve fejezi ki a kiábrándultságát az osztály szintjéről – mondjuk például úgy hogy “magukból nem lesz semmi” – de nem szégyenít meg egyéneket az osztálytársaik, a barátaik előtt. Persze itt nem föltétlenül támogatom már az alappremisszát sem, de ez egy nagyon fontos különbség. Az általános és középiskolai éveinkben alakul ki legtöbb erdélyi kisdiáknak az életen át tartó baráti magja. Ezen társaság előtt publikusan megszégyeníteni, szexuális zaklatásnak kitenni egy kisdiákot kétségkívül életre szóló sebet okoz. Na én ezért háborodtam fel.


Amennyire érzékelem ez csak a jéghegy csúcsa, minél több történetet osztotok meg, annál nagyobb eséllyel érhetünk el változást, ezért kérlek osszátok meg a történeteiket és ígérem kellő tisztelettel és anonimitással kezelem őket.

Dénes

  •  
  •  

Csala Dénes

adatblogger

1 hozzászólás

Sipos Gábor · 2020-07-05 - 21:55

Gratulálok a kezdeményezéshez!

szólj hozzá | iratkozz fel ↓